Antológia (XII.) - T. Horváth Éva munkásságáról

 

2016. május 18. Írók Boltjában könyvbemutató 

 Szilágyi Ákos 1. Megmutatkozás és látszat T.Horváth Éva festészete  

Egészen kivételes pillanat, hogy egy alkotói élet műve - és maga ez az élet is, mint mű - a maga egészében, tehát egészként mutatkozhasson meg, és mint egész válhasson szemlélhetővé. Ilyen kivételes pillanat részese lehet most az, aki ezt a T.Horváth Éva fél évszázadot átölelő életművét egyetlen könyvtekercsként kiterítő monografikus munkát - S.Nagy Katalin átfogó életmű-bemutatását és életmű-értelmezését - kezébe véve, kész átadni magát a benne megmutatkozó egész szemlélésének.

 A képzőművészetben az életmű egészében, egészként való megmutatkozásának különös nehézsége magának e művészetnek a természetéből fakad. Az alkotó élete során elajándékozott, megvásárolt, szanaszét vándorolt műtárgyak egyszerisége, ismételhetetlen egyedisége azt is magában foglalja, hogy rendkívül nehéz, szinte lehetetlen - akárcsak egy kiállítás rövid idejére - egy helyen összegyűjteni, megmutatni őket és így az életműnek mint egésznek mindig csak egy részlete villanhat fel a kiállító termekben, magángyűjteményekben, lakások falán, a kézbe vehető képekben, mű-tárgyakban, kiállitási katalógusokban. Lehetetlen egy helyen, egyetlen térben összegyüjteni és egyszerre megmutatni, pontosabban hozzáférhetővé tenni. De az összes mű hozzáférhetőségének biztosítása csak mennyiségi és technikai értelemben vett megmutatkozás. Csak előfeltétele az egészként való megmutatkozásnak, ami nem az időben egymást követő művek valaminő leltárba vételét jelenti, hanem létrejövésük és együtt-létezésük eleven szellemi egyes művek belső vonatkozási rendszerének megmutatkozását. Erre kerül sor a T. Hováth Éva életmüvéről szóló monográfiában, amely már az életművet konceptuálisan keretező cím hiányával is világosan jelzi, hogy a kiváló művészettörténész, S. Nagy Katalin nem saját értelmezői konceptusának fogalmi hálójával akarja beteriteni az egészet, hanem - mintegy szellemileg belehelyezkedve az életműbe - igyekszik lehetővé tenni, hogy az maga tárja fel magát egészként, úgy vegye birtokba szellemileg, olyan nézőpontból „pillanthassa meg” önmagát, ahogyan belülről, az egyes alkotások és alkotói időszakok nézőpontjából soha nem látható.

Van azonban a megmutatkozásnak egy másik, egy általánosabb nehézsége is, ami már korunk minden művészetére áll, és a „későmodernnek" nevezett társadalom természetéből fakad, hogy ugyanis a megmutatkozás összekeveredik a látszással, hogy a látszást azonosnak tekintik a megmutatkozással, sőt, a látszás a megmutatkozás helyére lép, jóllehet, a látszásban nem mutatkozik meg semmi - még a semmi sem!

A megmutatkozás - a lét látszása: az igazság mint az elrejtettségéből előlépő lét, ahogyan azt Martin Heidegger tanítja. A műalkotás eredetében a görög alétheia szó szemléletes létontológiai aktualizálásával. A látszás ezzel szemben az igazságszínében tetszelgő nem-igazság: a létfeledés, a léthazugság, a megtévesztés és csalás, az önmegtévesztést és öncsalást is beleértve. A megmutatkozást - tehát az igazságot - ellehetetlenitő mediatizált piaci tömegkultúrában az az erős, de éppannyira hazug látszat keletkezik, hogy csak az létezik, ami látszik, ami nem látszik, nem létezik. Elég látszanod, létezned tulajdonképpen nem is kell. Mennyi minden, mennyi mindenki látszik a simulacrumok vakitó tükörlabirintusában, hacsak egyetlen percre is, holott nem illeti meg semmiféle igazság, holott puszta kép csupán, holott látszik csupán, de nem létezik.

 Látszani - vagyis képbe kerülni - rendkívül könnyű: megmutatkozni - vagyis kikerülni e látszatvilágból, nem lenni képben, széttörni a látszatokat, kitartani a totális látszatvilággal szemben az igazság mellett - végtelenül nehéz. Nemcsak abban az értelemben nehéz, hogy a megmutatkozás a látszatok világában nem látszik vagy elnyelik a látszatok, hogy a látszat egyetemes csábitásának a legnagyobb alkotók is ki vannak téve, hogy az igazságot is a látszat csomagolópapírjában hozzák forgalomba, különben a puszta látszat és a mindenáron látszani akarás uralta világban a kutya sem venné észre. Kérdés persze, hogy a látszat édes ostyájában, megmaradhat-e szemernyi is az igazságból. 

 A látszat - noha ezzel áltat és talán ez a legveszedelmesebb látszat - nem teremt létezést. Minél inkább csak látszik valaki, annál kevésbé létezik. A nagyformátumú alkotó - a nagy tudós, a államférfi, a nagy művész - látszatát, a tudomány, a művészet, a vallás látszatát soha nem volt még könnyebb létrehozni, mint manapság. A művészet nem látszó igazságához, a léthez ezzel szemben csak gyötrelmes út vezet. Máskülönben nincsen valóságos létezés, hiteles egzisztencia, nem lehetséges igaz művészet, máskülönben csak látszólagos létezés van és pszeudo-művészet lehetséges, amit kellőképpen mutat a globális méretekben termelt giccs világuralma. Persze, a látszat - a valóságos jelenlétet és igaz megmutatkozást, a valóságos teljesítményt helyettesítő látszat - bódító tudata nemcsak a létezés hiányáért kárpótol, hanem a piaci megjelenés és haszonszerzés eszköze is, mivel igen kelendő valami: minél megnyerőbb valaminek a látszata, annál többen akarják látni, megvásároln. A látszatok világát az árupiac generálja, ahogyan a siker, a győzelem látszata is merőben piaci: az a látszat győz, amelyet egységnyi idő alatt a legtöbben vesznek meg, vagy amelyért a legnagyobb árat hajlandók kifizetni. A látszat világa - a világ mint szimulakrum - a lehető legközvetlenebbül a pénz világához kapcsolódik, amely hiszen maga is látszat. A pénz látszat után erősebb látszat nem létezik ma, ez a látszat uralkodott és uralkodik mindmáig az egész modern világon. A látszat hatalma az emberi világban mindig is erősebb volt az igazság hatalmánál. Az igazság - akár vallási, akár filozófiai vagy erkölcsi köntösben mutatkozott is meg - mindig gyengébbnek bizonyult a hazugságnál. A látszat már pusztán azzal megnyerőbbnek és népszerübbnek bizonyult, hogy gyõzelemmel, sikerrel kecsegtetett, míg az igazság mindenféle győzelmet és sikert látszatként foszlatott szét. Az igazság menekült a győztesek és sikeresek táborából, az igazság a vesztesek, a gyengék oldalán állt, éspedig nem valamilyen morális megfontolásból, hanem egyedül azért, mert a gyözteseknek és a sikereseknek ezen a világon nem lehet igazuk.

Látszólag elkanyarodtam tárgyamtól - T. Horváth Éva életműve megmutatkozásától a róla szóló monográfiában - valójában éppen ez a kitérő segithet közelebb kerülni hozzá, az életmű egészét átható igazságkereső pátoszhoz - a művészi formában rejlő pátoszához! - , amely semmibe veszi a puszta látszat világát, és minden egyes műben a megmutatkozás, az esztétikailag megmutatkozó igazság mellett kötelezi el magát. Nem látszani akar, nem a külső sikerességet hajszolja, hanem lenni akar és lenni mer, élete és művészete egész értelmét a megmutatkozásban ismerve fel. 

 Szilágyi Ákos 2016

Antológia (XI.) - T. Horváth Éva munkásságáról

 

T. Horváth Éva Budapesten az Írók Könyvesboltja előtt. A kirakatban középen saját alkotásai és S. Nagy Katalin által írt monográfia a munkásságáról.

2016. Július: Új Művészet: 

Sinkó István: Idő, kép, könyv. S. Nagy Katalin: T. Horváth Éva. Alapos Kalapos Bt. 2016. Budapest

Idő- és térbeli kalandra, utazásra ösztönöz S. Nagy Katalin, amikor T. Horváth Éva mintegy fél évszázados életművének összegzésére, bemutatására vállalkozik. Rejtőzködő művésznek is nevezhetnénk THÉ-t (így isjelöli magát a művésznő), ugyanakkor a kötet végén fellelhető bibliográfiából és kiállítási listából kiderül, több évtizede jelen van már a magyar - és a nemzetközi - kiállítási életben. Számos írás jelent meg róla, ám ezek inkább a kétezres évekre datálódnak.

T. Horváth - mint azt könyvében S. Nagy Katalin alaposan körbejárja - az „útkeresés éveiben" elsősorban Fischer Ernő szakmai irányítását vette igénybe, az ún. Budaörsi Ötök egyik tagjaként. Szakmai fejlődését a fischeri képépítési és képalakítási irány határozta meg, mely alól azután a 90-es évek közepén egy hatalmas fordulattal irányt váltott. T. Horváth tanult festő, a szegedi tanárképző rajz tanszékén végzett, majd a Képzőművészeti Főiskola esti tagozatán kapott rajztanári diplomát. Művelt és sok irányba érdeklődő alkotó. A 90-es évek közepén bekövetkezett fordulat előtt is foglalkozott az absztrakcióval, motívumai ugyan inkább a figuratívak voltak (angyalok, portrék, ikonok), ám a Fischer mutatta irány már az európai modernizmus szemléletét tükrözte.

S. Nagy kötetében részletesen tárgyalja T. Horváth anyag- és témakísérleteit a Lepedőképektől, a Neupack-papírkísérleteken át a jelenleg is formálódó doboz-, könyv-, paraván- és leporellómunkákig. Jól veszi észre a szerző az egymásba növő kísérletezésekben T. Horváth törekvéseit a képi kifejezés kalligrafikus, plasztikus elemeinek egybeolvasztására.

S. Nagy könyve saját nézőpontját, személyes szegmensét meg nem tagadva komoly, elmélyült elemzéseket Imponáló az a felkészültség, művészetelméleti és műelemző képesség, melynek segítségével S. Nagy a festő munkáit pontos gráfokba, rendszerekbe helyezi - nem beskatulyázva az alkotót. Segítségével T. Horváth életművén keresztül felvillantja a hazai és az európai 20-21. század jelentős, ismert vagy épp kutatásra váró alkotóit. Bemutatja a hatásokat, az egymás mellett megjelenő tendenciákat, melyek T. Horváth alkotói attitűdjének lehetnek részei, de legalább is több oldalról válhat érthetővé a művésznő korra ágyazottsága.

  S. Nagy Katalin persze nem művészettörténeti összefoglalót ír THÉ apropóján, sőt inkább azt a sajátos és hosszú folyamatot tárja fel egyedi eszközökkel -, amely egy alkotói személyiség életművének egyes szakaszaiban domináns hatásként vagy épp párhuzamos alkotói aspirációk formájában jelenhet meg.

Ilyen értelemben is izgalmas és tanulságos olvasmány S. Nagy Katalin műve, s egyben remek alkalom, hogy a magyar képzőművészet egyre markánsabb személyiségeként művein keresztül ismerkedjünk T. Horváth Évával. 

 Sinkó István 2016

 

Antológia (X.) - T. Horváth Éva munkásságáról

 

2016. Artézi Galéria, Budapest: Két-ségek, T. Horváth Éva és Alföldi László közös kiállítása 

Cseuz Rgina kiállításmegnyitója: T. Horváth Éva és Alföldi László közös kiállítása elé, Párkapcsolatok címmel közli 2016. március 22. Arnolfini Szalon 

Amikor a Párkapcsolatok címet adtam a megnyitómnak, bevallom, némi hatásvadászat is vezérelt, hiszen egy nőről és egy férfiról van szó – és ilyen párkapcsolatról legtöbbünk szívesen hallgat történeteket. Mielőtt azonban még bulvár irányba sodródnék, szolgáljon mentségemre, hogy két egymás mellett dolgozó művész alkotásait művészi párkapcsolatként is izgalmas megvizsgálni.

Kapcsolatok, hálózatok bonyolult rendszerében élünk. A network mindennapjaink számtalan dimenziójában a markában tart minket, civilizációval sújtott vagy áldott embereket. A szolgáltatások, eszközök, társadalmi hierarchiák, a pénz, a politikai döntések, a környezet védelme vagy rongálása mind-mind érint minket. Igazi, szerzetesi magány a civilizáción belül a szó fizikai értelmében már nincsen. Bíznunk kell a villamosvezetőben, az ügyvédben, az orvosban, a könyvelőben, a hentesben, a szabóban – mindenkiben, akire rászorulunk és akivel kapcsolatba kerülünk, mégpedig egyre cizelláltabban, egyre magasabb sebességfokon. A Beatles zenéje már lassú és monoton, a pixelek és a filmbéli akciók száma nő; egyáltalán, a mérhető paraméterek folyamatos növelése zajlik körülöttünk. Ugyanakkor a f izikai létezés szövevényes kapcsolataival fordított arányban áll a lelki létezés sivárosodása, izolálódása, sőt degenerációja. Zsugorodik az építő, a gyógyító, a tisztázó, a felemelő párbeszéd ember és ember között (sms kultúrába sorvadunk, minimális szókinccsel, sebesen e-mailezünk és így tovább).

Párbeszédet mondtam, mert talán a verbális csápjaink a legerősebbek, a leggyorsabban érthetőek. Itt és most viszont párkapcsolatról szeretnék beszélni, amikor a „párbeszédet” – nem pontosan ugyan, de – „párlátásra” fordítanám. Meg kell jegyeznem, hogy a kínaiak élesen megkülönböztetik az írott nyelvet (ven 文) és a beszélt nyelvet (jü 语). A sokféle nyelvjárás miatt verbálisan nem értik meg egymást, de vizuálisan, az írásjegyeik révén igen.

Egy-egy kiállításon a művész elénk teszi gondolatait, intellektuális létezését, méghozzá sajátságos vizuális eszközökkel, más által megismételhetetlen módon. Számomra ez csodálatos, szinte bűnbeesés, leselkedés, intimitás. Elém tárul, beenged a szuverén én-világába, és megengedi, hogy átvegyem a saját szűrőimen keresztül azt, ami az ő sajátja, az ő műve. Foglalkozásomnál fogva – gyakorló orvosként – ugyanis ahhoz szoktam, hogy csak azokat a gondolatokat fogadjuk el igaznak, amelyeket többen, sokszor megismételve, kipróbálva újra és újra elő tudnak állítani. Ez a természettudományos igazságokra vonatkozó alaptörvény. Ugyanakkor számomra a művészet titkos, több szinten zajló párkapcsolat, ami a művész és a választott anyagok között jön létre, egyszeri és megismételhetetlen valóság formájában. Majd az alkotás és a néző között is megjelenik, esetleg már egy másik gondolat, érzés – abból a vizuális valóságból kiindulva, amit eredetileg a művész hozott létre, gondolatait, érzéseit képi nyelvre fordítva. A két párkapcsolat szinte biztosan nem fedi egymást, nem ugyanaz a gondolat, nem ugyanaz az érzés, de az egyik indukálta a másikat. Az alkotás funkcionált, hatott. 

A képeket nézve el kellene felejtenünk a megértést, a lefordítást, mint két idegen nyelv összehasonlítását, ki kellene tárnunk magunkat a képi valóság befogadására. (Különben is, van olyan nézet – Roger Ebert vallja ezt –, miszerint az anyanyelvünk csak a második nyelvünk, az első a gondolat!)

Itt most a falakon két jelentős életpálya pillanatképei jelennek meg számunkra. T. Horváth Éva már 50 éve éli át, amire mindig is vágyott: az alkotás szabadságát, a múlt, a tapasztalás beépítését a jövőbe, a szoros kötődés okán szinte soha be nem fejezett képi megjelenítést. Alföldi László zsigereiben, álmaiban folyamatosan képzőművész volt, akkor is, amikor kertészként, vagy terapeutaként kellett a megélhetésért dolgozni. Végül is 50 éves korától lett önállóan is kiállító, magát határozottan vállaló művész, egyedi technikákkal, sokgyökerű koncepcióval. Azonos mérföldkő kettőjük életében a budaörsi művésztelep, valamint a mester, Fischer Ernő. Ebben a legendás műhelyben a közös műtermi munkák utáni együttlétek, beszélgetések érzékeny atmoszférát jelentettek. Mindketten jó alappal rajzottak ki ebből a közösségből. 

T. Horváth Éva munkásságának első részében, 20–25 év alatt végigjárta a klasszikus modernizmus útját – vizuális nyelvi, kifejezésbeli értelemben. Megtanulta a látvány rögzítését, elsajátította a műfaji jellegzetességeket (akt, portré, csendélet, tájkép), de – ahogy magáról írja –: „a valósághű ábrázolás már a kezdetektől csak a felszín megértését jelentette”. A formák felbontása, a távolodás a figurativitástól, majd a kísérletezések a kilencvenes években a modernitás utáni eszköztárral gazdagítják mindmáig művészetét. Közel kerültek hozzá a japán és kínai alkotók, elsősorban a kalligráfiák, s Európában szokatlan formátumú tekercsképeket is létrehozott. Anyaghasználatában bátor, mindenevő: papír, festék, gyűrés, vágás, szilárd anyagok felvitele, korábbi munkákból kivágott részek felhasználása, átfestések, kollázs, íróka, textíliák – e rendszertelen felsorolással csak azt a hatalmas halmazt akarom érzékeltetni, amihez nyúl a pontos kifejezés érdekében. Megfogalmazott elve a tisztelet minden létező iránt, ami akár a felejtés, akár a szemét kategóriába kerülhetne, ha a művész nem emelné be az alkotásába, új valóságot teremtve. 

Alföldi László 40 éven át tanulta a mesterséget. Ami ezekből a hosszú évtizedekből született, egészen más, mint társáé, T. Horváth Éváé. Az elszakadás a valósághű ábrázolástól törvényszerűen nála is megtörtént. Számára a nyomda – mint eszköz, lehetőség, technika – jelentett új utat, inspirációt. A keze ügyébe kerülő sajtótermékek alapanyagként jelennek meg, amelynek megmunkálásával, kollázsolásával, visszakaparásával, egy-egy szín meghagyásával vagy felvitelével új valóságot hoz létre – jóllehet a kiindulási anyag egyszerű áruházi katalógus, vagy divatlap, amely egyébként a szeméttárolónkat bélelte volna. Maga paratípiának nevezi ezeket a zárt, fegyelmezett alkotásokat. Az alapanyag állagának változtatásával, kombinálásával, olykor pop-artos elemek bevitelével döbbenetes hatások születnek. Távolról tekintve (fizikai és esztétikai értelemben is) Ország Lili szellemisége sejthető egyes Alföldi-munkákon. 

A szabadság a művész munkaeszköze – mondja élő klasszikusként Szüts Miklós festőművész. Nézőként mi asszociációs szabadságot kapunk, itt és most éppen T. Horváth Évától és Alföldi Lászlótól. Használjuk ki, és engedjük be a látványt avval a tabula rasával, amellyel csak a gyermekek rendelkeznek. 

Picasso szerint minden gyermek művész; a gond csak az, hogyan maradjon művész felnőtt korában is. Próbáljuk meg! 

 Cseuz Regina 2016

     

 

 

Antológia (IX.) - T. Horváth Éva munkásságáról

Bal oldalon Fischer Ernő, jobb szélen Szabó Ildikó és mellette T. Horváth Éva.

(A fénykép nem ezen a kiállításon készült, - mivel erről nincs fotó dokumentáció - hanem egy évvel később, 1995. május 24-én az Aulart Iskola Galéria, Budapest: T. Horváth Éva: Flóra című kiállításán, amelyet megnyitott: Szabó Ildikó.)

1994. Fáklya Klub, Budapest: T. Horváth Éva: Lepedőképek - Lepedőképeim című kiállítása

Fischer Ernő kiállítás megnyitója 

Kedves Hallgatóim, Kedves vendégek, Kedves Barátaim! 

Azt hiszem, hogy minden fajta elmélkedés , értékelés, legyen az egy rövidebb lélegzetű megnyitó, mint a jelen esetben is T. Horváth Éva mai kiállításának megnyitója, csak akkor tölti be hivatását, igazi feladatát, ha képes a kiállító művész alkotói világát, emberi valóságát látni és láttatni. Ha képes felismertetni azt a többletet, azt a mást, azt a legjellemzőbbet, amit a kiállított művek, alkotások hordoznak. 

Fontosnak éreztem az előbb elmondottakat, mivel hogy T. Horváth Éva ma megnyíló tárlata, sem az alkotó számára, s remélem az itt megjelent vendégek, tárlat látogatók számára sem szabvány kiállítás és bemutató. Az alkotó számára azért nem, mert szembesülhet igazi önmagával, fejlődésének, alkotói világának egy olyan sajátos periodusával, mely egyszerre záró akkordja egy évtizedes festői folyamatnak, gyakorlatnak, és egyben impulzus, buzdítás ahhoz a sokat ígérő gazdag, új festői világ meghódításának is. A néző számára pedig azért nem szabvány ez a tárlat, mert rácsodálkozhat a századvég egy olyan bonyolult festői, alkotói vállalkozására, amely már egy szintézis irányába tesz komoly erőfeszítéseket, súlyt fektetve a humán értékek megőrzésére és felmutatása számára is. 

Kedves Hallgatóim, Kedves Vendégek, Kedves Barátaim! 

Harminc kép egy kamara kiállításon. Egy szellemi keret, egy szellemi tett. Mely határozottsággal képviseli és hordozza is már a kulcs szöveget, azt amely az alkotót és alkotásait értelmezik, magyarázzák. Mert ez a tárlat és így ez a harminc kép is dokumentum, és dokumentuma annak az erőfeszítésnek, melyet ez a kor és benne a művész T. Horváth Éva saját öneszmélkedéséért folytatott. Mert ezek az alkotások szellemi tartalmukat tekintve reprezentálni tudják azt a folyamatot amely szinte az egész század festészetének fejlődésének dinamizmusát, evolúcióját vagy esetleg revolúcióját végigkísérte. Mert T. Horváth Éva most e műveken keresztül is szellemi íveket próbál feszíteni, történelem és hagyomány, művészet és természet, külső és belső világ, forma és tartalom, anyag és szellem, realitás és absztraktció között. Tudom, hogy e fogalmi kategóriákat bőven folytathatnám, de annak jellemzésére, hogy a képek amiket itt ma T. Horváth Éva elénk tárt, milyen filozófiai, esztétikai, művészet etikai, szemlélet és gyakorlati problémákat vetnek fel és hordoznak. Úgy gondolom, hogy minden hézagossága ellenére is ez bőven elegendő.  

Kedves Hallgatóim, Kedves Vendégek, Kedves Barátaim! 

T. Horváth Éva avantgárd művész, a szó legtisztább és legnemesebb értelmében. A kiállított képek alapján is ítélve, nagy elődökre, példaképekre hivatkozhat. Olyanokra, akik e század művészettörténetében nem csak mint művészet művelők, akik új festői világképet és filozófiát is teremtettek, új esztétikát írtak. Ebben a szellemi keretben próbáljuk T. Horváth Éva műveit is elhelyezni. Mert alkotásaiban szinte egymásra rétegződik az expresszionizmus, a szürrealizmus, az absztrakció, a tasizmus és még jó pár izmus, és mindent egyszerre és egy helyen, egy képi területen, a kép rendszerén belül. Létrehozva egy bonyolult információ rendszert. Mely igénybe veszi a néző egész totalitását, tudatit, mély tudatit, a szellemit, lelkit egyaránt. Oly táguló világot teremtve melynek inkább csak sejtjük a határait, a dimenzióit, szellemit és érzelmit, de azokat behatárolni nem tudjuk. Mert az a stilaritás halmaz mely a század törekvéseinek egész summázata, összegzése és ötvözete, szüremlik át az alkotó tudati, értelmi világán és kap új létet egy megnövekedett, differenciált szellemi dimenzióban.

Mert érdemes megfigyelni, hogy T. Horváth Éva műveiben a használt és alkalmazott kifejezőeszközök, a vonal, a forma, a szín, a tónus, ritmus, satöbbi, egyszerre lesznek illeszkedőek és szerves részei a képnek. Egy olyan képi koncepcióban melynek egyik fontos célja, hogy helyet biztosítson és funkciót kapjon nála a rajzosság, a festőiség, a forma tisztelete vagy éppen annak tagadása, a formák keménysége vagy lágysága, és nem utolsó sorban a képeire annyira jellemző kötöttség és kötetlenség, zártság és nyíltság és nyitottság. 

Kifejeződve itt ilyenformán is T. Horváth Éva emberi és művészi karakterének egyik fontos mozgató eleme, a szabadságvágy. Mert az előbbiekben felsorolt kifejező eszközök és formák minden mozzanata arról tanúskodik, hogy az alkotó szinte egy belső hajtóerőnek alávetettség, hogy nála a festés egy olyan belső szükségszerűség, mely szinte kényszer egy általa soha ki nem mondott és szerényen elhallgatott küldetéstudatnak.

Kedves Hallgatóim, Kedves Vendégek, Kedves Barátaim!  

Összegezve T. Horváth Éva ma itt látható kiállításának tanulságait, szinte reflexióként mindarra ami ma képek, művek formájában látható, szeretném hozzáfűzni és elmondani, hogy ez a század avantgárd művészete volt az az eszmeáramlat, amely a leg szélsőségesebb formában kérdezett rá a művészet lényegére, eredetére, létének igazi egzisztenciális problematikájára. És ez a szellemi törekvés az alapokig kívánt lehatolni. A végső érték után kutatva. Megkérdőjelezve bár az elfogadott művészi, festői konvenciókat és a régi igazságokat. Új igazságokat, nézőpontokat tűzött ki, és ennek a századnak az avantgárd művészete feszegette először a művészettörténetben a mű, a kép, a képi nyelv, a jel egzisztenciális lényegét, létét és létezését, a mű ontológiáját. 

Mert itt ma T. Horváth Éva egész festői munkásságának ez áll a centrumában. A kép tágabb és szűkebb filozófiai, esztétikai értelemben. Meditációk feltárások, kérdések, felvetések és azok megválaszolása. Kedves hallgatóim végezetül T. Horváth Éva művészetében megcsodálhattuk ma, az igazi tehetség teremtő szellem elemét, tanúja lehettünk annak is, hogy ez a valóban gazdag, szinte kimeríthetetlen fantázia, a saját létének festői világában milyen mélységekbe volt képes behatolni és azokban tájékozódni. További munkájához és a festészet sok új titkának felfedezéséhez kívánok neki e kiállítás megnyitásának alkalmából törésmentes, harmonikus életet. 

 A kiállítást ezennel megnyitom.

 Fischer Ernő, 1994.

   

 

Antológia (VIII.) - T. Horváth Éva munkásságáról

Alföldi László: 2015-ben Hommage á Fischer Ernő - Bővített kiadás című blogbejegyzésből részlet. 

Alföldi László a következőket írja T. Horváth Éva 2008-as Paravánok és Nórák című, Újlipótvárosi Klub-Galériában megrendezett kiállításról 

https://andraslaszloalfoldi.blogspot.com/2015/02/bovitett-kiadas-ii-thorvath-eva-h ommage.html

T. Horváth Éva munkásságában a téri kiteljesedés teljes kibontakozása 2008-ban következik be, az Újlipótvárosi Klub-Galériában, a Paravánok és Nórák címmel megrendezett kiállításon. Itt összegződik először az a törekvés, ami az elmúlt tíz évben az alkotót foglalkoztatta, a labirintus sorozatban megvalósulatlan paravántól, a dobozképeken át az egészet összefogó installációig. De itt inkább már environmentről, azaz környezet szobrászatról, vagy környezet berendezésről lehet beszélni, és annak is egy sajátos formájáról, ahol az esztétikai érték és a műjelleg előtérbe kerül. Mert a berendezési tárgyak sok esetben egyenként is önálló alkotások, sajátos műtárgyak, amelyek az együttes összhatásában megváltoztatják egyedi megjelenésük tartalmát, és alárendelődnek az egész egységének.

Ezzel nem csak filozófiai aspektusból, hanem művészi szempontból is eljutottunk a bevezetőben felvetett értelem egész, és az egész értelmének kérdéséhez. Mert a rész és egész viszonya mindig meghatározza egymást, a kérdés csak az, hogy mit tekintünk résznek és mit tekintünk egésznek. Önmagukban az egyes dobozképeknek egészként van jelentése, és részként van jelen rajta az applikált anyag, és az egészet beborító festett felület. De a kiállításon résszé válnak a dobozképek és az egyes paravánok is, amit kiegészítenek a térbe lógatott tükrök, keretek, áttetsző tüll hálók, színes papírral beborított vékony csövek, és a négyszögletes keretbe foglalt tárgy-kollázsok. Kiegészítve egymást, versengenek egyediségüket érvényesíteni, de a telített térben minduntalan alárendelődnek valaminek. A felsorolásból látható, hogy itt nem minden egyenrangú egyedi műtárgy, hanem kiegészülnek különböző díszítő elemekkel (csövek, tüllök) és közönséges hétköznapi tárgyakkal (keretek, tükrök). Ebben a tárgy halmazban az alkotások kissé leértékelődnek, az egyéb kellékek viszont kitüntetett szerepet kapnak, mint amit a mindennapi használatban tulajdonítanak nekik. Ezért az egész kiállított tárgyegyüttes alapjaiban kérdőjelezi meg a mű és a dolog közötti különbséget - amit Martin Heidegger a Művészet eredete című könyvében oly radikálisan szétválaszt - és így a tárgyi egyediséget megszüntetve, de egyben magasabb fokon meg is őrizve, újra kitüntetett pozícióba helyezi magát a kiállítás egészét, a dologisággal szemben. 

Tehát a tárlat, mint mű-egész válik talált "tárggyá", amely kiválik a környezetből, és kiemelt helyet kap a mindennapi életben. A megnyitó eseménye az ünnep jellegével "beavatja" és "megszenteli" a művet, ami most már a tárlat egésze. És ez az egész ott kap értelmet, hogy elkülönül a hétköznapi élet természetes menetétől, és így már nem csak művé, hanem művészetté is válik. T.Horváth Éva ezzel a kiállítással, ha nem is olyan teátrális formában, mint annak idején a tervezett Labirintus kiállításán szerette volna - ahol még társ művészek közreműködésével is számolt - mégiscsak eljutott az összművészeti alkotás megvalósításáig. Igaz csendesebb formában, nagyobb gondolati háttérrel, meditatívabb megközelítéssel. Lényegében jelen volt itt minden, a happening-től a performance-ig, és a műtől a talált tárgyig, a szakrális beavatástól és megszenteléstől a mindennapi élet hétköznapiságáig, mert az értelem egészek az egész értelmét adják.

Maradjunk annál a tág és egyszerű megfogalmazásnál, hogy a művészet az, amit annak tartunk, és akkor még történetileg is teljes képet kapunk. Mert itt az ősi összekötődik a mával, és a profán a szakrálissal. Ha happening-nek tekintjük a kiállító térben - magában a műben - való mozgást, akkor részesei lehetünk a látvány történésének, ahol a figyelmes néző számára a véletlen nagy szerepet játszik mint a happening műfajában. A szemlélődés folyamán, hol az egyedi művel találkozik, hol annak tükörképével és tükröződéseivel, vagy az installációs kellékekkel, amelyek sok esetben eltakarják, lefedik az egyes tárgyakat, műveket. A megnyitó pedig performance jellegű, amely nem véletlenül jött létre, hanem kiszámított, mivel az megtervezett esemény mint a performance. Ez a két folyamat lényegében egybeesik a legősibb rítusokkal, a beavatással és a felszenteléssel is. Így megint összevonódik a kultusz és a kép, ami egyszerre természetes és művi. 

 Alföldi László 2015    

Antológia (VII.) - T. Horváth Éva munkásságáról

 

2005. Városi Könyvtár és Galéria, Szigetszentmiklós: Paravánok és Könyvtárgyak, kat.: T. Horváth Éva 

 A kiállítást rendezte és megnyitotta: Kováts Albert Munkácsy-díjas festőművész, a Magyar Festők Társaságának elnöke   

Hölgyeim és Uraim, kedves Barátaim, könyvtárgyak és paravánok, amint a cím mondja, de ahogy látják, leporellók és kollázsképek is. A határt ugyanis nehéz megszabni; ha a paraván kicsi, leporellónak hívjuk, ha több kollázst összefűzünk, akkor művészkönyv. „ ... a képzőművészeti műfajok határterületei vonzanak, Síktól a térig és vissza, és majd azon is túl" - írja a művész. Szűk válogatás látható itt T.Horváth Éva gazdag munkásságából. De így is erősen meglátszik az a vonása, hogy rendkívül sokrétű és árnyalatokban gazdag eddigi műve. Ez a megfigyelés nem csupán az alkotások összegzéséből adódik, nem a mennyiség átcsapása minőségbe, hanem elsősorban az egyes művek komplexitásának, sűrű plasztikai tartalmának a kisugárzása, azaz felfokozott minőség élmény. Ez a tömény képzőművészeti jelenlét azonban, noha egyszer súlyos kifejező rétegek szerves együtthatásaként születik, nem leverő, nem nyomasztó, mert a szabadság szellemét is sugározza egyszersmind. Annak is jele ez, hogy a művek sikerrel közvetítik alkotójuk teljes azonosulását keletkező művével. Felszabadult alkotói habitusa teszi, hogy amikor hatni akar, célt ér: színes és gazdag képzőművészeti élménnyé válik a teljes plasztikai tartalom, s felszabadítóan hat a nézőre, aki katarzis élményig juthat el. Ugyanakkor ez a plasztikai nyelv roppant korszerű is, rendkívül alkalmas drámai és feszültségekkel átszőtt hatások kifejezésére. De titkok nincsenek: közvetlen módon tárul mindnyájunk elé a keletkezés módja, valósággal a szemünk előtt fut az ecset, a ceruza, képződnek a papírhegyek és völgyek a felületen, közel hozva a szemlélőhöz mindannyiunk jelenkori alapélményét, a dolgok és jelenségek végtelen összetettségét, rétegzettségét. T.Horváth Éva eszköztára magába építette mindazokat a képzőművészeti eredményeket, melyeket a XX-XXI. kaotikus és tragikus század termelt ki magából. A létezés végtelen változásai és bonyolultsága állandó munkára ösztönzik. Termékenységet felszabadult alkotói habitusa mellett az a felismerés élteti, hogy soha nem lehet a dolgok végére jutni, a világegész megragadására minden eszköz és mű elégtelen,az anyag kifejező ereje véges. Újra s újra próbálkozni kell, új és új módot, módszert kell találni a továbblépésre, együtt haladni az idővel. „ ... látom, hogy az út továbbvisz. A történések és a megállások utáni csendben kéne, hogy valami szülessen, ami több, mint a korábbi" - mondja a művész.

Anyaghasználatát ugyanez az életérzés segítette kialakítani: a legkülönbözőbb technikákat és megoldásokat alkalmaz egyidejűleg egy művön belül mint a komplexitás és egymásnak feszülő súlyos erők plasztikai kifejezésének eszközeit. Hasonló elégedetlenség az elért eredményekkel és a lehetőségek kitágításának akarata viszi a művészt a formálásmódok és műfajok új és új vidékére. A kiindulás a klasszikus kollázs. T.Horváth Éva esetében a kollázs klasszikus formája a dadaista: leginkább talán Schwitters kollázsa. Schwitters apró művein építőelemként a legkülönbözőbb talált anyagok és tárgyak jelentek meg, a hulladek-darbkák révén tükrözve egyebek közt az ipari társadalom XX. század eleji állapotát. A művész azonban túllép ezen, nemcsak méretben, hanem főként módszerben: engedi, hogy az anyag tovább dolgozzon, új, távolabbi utakra vezesse őt. Az anyag inspirálja; önmozgására hagyatkozik, az anyagot partnerként kezeli, kölcsönhatást tételez közte és önmaga között. Munkássága „ az anyag apoteózisa” Szilágyi Ákos szavaival. Az éppen kézügyben levő matériát többnyire a véletlen sodorja a művész elé; a véletlenre ebben is, meg a mű alakításakor is tudatosan épít. „A véletlen a legjobb alkotótárs, fontosabb , mint én” - mondja. Ez a felismerése is a viszonyok kauzális megismerhetőségének, megjeleníthetőségének jelenkori lehetetlenségét illusztrálja: a Sherlock Holmes-i módszerek ideje lejárt, a művész többre és mélyebbre jut, ha a véletlenre s megérzéseire hagyatkozik

Eszerint szakítja, vágja, gyűri, roncsolja és hajtogatja a papírt, a kartont; ragasztja, majd újra föltépi, színezi festékkel, tussal, színes ceruzával, az alakuló formát továbbfejleszti, vagy elveti, és rétegeit újabb s újabb rétegekkel tetézi, engedi és segíti érvényesülni a képelemek, anyagdarabkák kölcsönhatásait, önmozgásukból erőt ötletet merít, míg a keletkező felület képe ki nem elégíti. T.Horváth Éva a hagyományos avantgárd kollázstól a táblaképszerű kollázson, a térbe kilépő műveken s a könyvtárgyakon át a paravánig voltaképpen a kollázs művészettörténeti törzsfejlődését járja a maga következetes egyéni útján. S noha a katalógus előszavában azt írja, hogy „a méret különbsége szinte elhanyagolható, mert valójában mind képi utazás", mégis, a művész további útja a kollázs logikája szerint /ha van ilyen logika/, az egyre nagyobb méretű műfajok, az installációk, environmentek felé kell hogy vezessen. Tény, hogy a művész legfőbb erénye a gazdag felületképzés, a „műigényesség”, ahogy ő mondja, ám nem látom elvi akadályát annak, hogy ez az igényesség megjelenjen a falakon, a belső tereken, a teljes környezeten, és kiáramoljon a természetbe. Az egyre nagyobb teret igénylő művek jelzik a művésznek azt a mindenkori titkos vágyát is, mely szerint a maga képére szeretné formálni a világot. Kurt Schwitters is eljutott a Merzbau-ig. Ráadásul szerepet játszik itt egy 100 éve még ismeretlen, nem-esztétikai, de környezetvédő szempont, a hulladék újrahasznosításának szempontja is. Nem tudok hasznosabb anyagfelhasználást elképzelni a kollázs készítésnél.

Hölgyeim és Uraim, kedves Barátaim, Beke László legutóbb kockás ingben nyitotta meg Rákóczy Gizi kiállítását, aki köztudomásúlag geometrikus művész. A művészek nem mindig boldogok az ilyenféle gesztusoktól, profanizálásnak érzik. Pedig nem kell ahhoz kívülről fújni Lukács György összes műveit, hogy belássuk művészet és élet szoros összefüggését, amit ez esetben a művészettörténész demonstrálni kívánt. Részemről a piros ing egyfelől cinkos összekacsintás a szemközti kollázzsal, másfelől annak a szenvedélyességnek és életörömnek a tükröződése, amit T.Horváth Éva művei sugároznak. 

Kováts Albert

Szigetszentmiklós, Városi Galéria, 2005. november 18.  

Antológia (VI.) - T. Horváth Éva munkásságáról

 

2014. január 10. THÉ Arnolfini Szalon Esszéportál, Elsőközlés 

 T. Horváth Éva: Amikor festek… című írása 

Amikor festek, szabadnak érzem magam. Olyan szabadság ez, amely a repülésre emlékeztet; arra, hogy elemelkedve a földről más törvényszerűségek között létezem. Nincs bennem aggodalom a kudarc miatt, mert sikervágy sincs, a dolgok egymásból következnek, mintha tagjaim meghosszabbításai lennének. A világ többi része szorongások tere, itt biztonságban érzem magam.  

Szeretek olyan felületen dolgozni, amely nem érintetlen: valami – bármilyen kicsi – világszerűséggel rendelkezik, terra incognita, ami kalandozásra csábít. Ebből is látható, hogy nem tervekkel, vázlatokkal kezdek, hanem egy sejtéssel, vagy többel. Mesterem, Fischer Ernő, azt mondta, hogy párbeszédet folytat a képpel. Most is azt hiszem, ez pontosan kifejezi azt a tevékenységet, amit ilyenkor elindítok.

Természetesen sok minden meghatároz, s ezek immár mélyről, gyakran öntudatlanul mozgatnak. A tisztelt, szeretett elődök; az újabban szerzett rengeteg élmény –vizuális és más művészetek –; a világ új arca, a borzalmas és a gyönyörű egyaránt; a megismert új technikai lehetőségek; és amik még jönnek.

A rétegek a képen egymásra rakódnak. Az évek során változnak is, az átfestések, letépések, újraillesztések, beépítések, szétvágások, a felbukkanó véletlenszerű találkozások következtében. Vándorlás ez egy életen keresztül, és keresés, kutatás, önvizsgálat, viszonylatba helyezés.

S mikor van kész egy kép? Nem szeretnék az alkotó felelőssége alól kibújni, de gyakran előfordul, hogy a képek – s ez különösen a jó munkákra igaz – befejezik önmagukat. 

 T. Horváth Éva 2014